A szegénység kultúrája vita, és annak jelentősége

Amikor akár a közbeszédben, akár a sajtóban a Dzsumbujról esik szó, általában ugyanazokkal a jelzőkkel illetik: ilyenek a szervezetlenség, a nyomor, a társadalmi kivetettség, a bűn és a veszély. A Dzsumbuj volt lakóival kapcsolatos elképzelésekben szinte minden, a szegényekkel és a cigányokkal szemben ma is élő sztereotípia megtalálható, és ez jellemző volt már akkor is, amikor a telep még létezett. A volt lakók egy része ma is a társadalom peremére szorulva él, deviánsként elkönyvelve. Azonban ha a sztereotípiák alapján közelítünk valamihez, és kitartunk azok mellett, általában távol maradunk a valóságtól, és nem kapunk valós képet azokról, akikről beszélni akarunk. Bízunk benne, hogy a következőkben a szegénység kultúrája fogalmának körbejárásával sikerül egy lépést tenni a megértés felé, vagy rávilágítani arra, hogyan lehet más aspektusokból is közelíteni a Dzsumbujhoz és az egykori lakóihoz.

Már a 18. századtól megfigyelhető jelenség, hogy a szegényeket megpróbálják hivatalosan különböző kategóriákba sorolni. Általában két – sokszor homályos tartalmú vagy önkényesen felállított – kategóriába osztották őket.

Amerikában a 18. század vége előtt a törvényhivatalnokok „életerős” és „életképtelen” szegényeket különböztettek meg, valamilyen mércét próbálva létrehozni a források szétosztására.¹ A 19. században ez átalakult az „érdemes” és „érdemtelen” szegények megkülönböztetésévé, ezzel morális alapon megosztva a szegénység fogalmát. Az a fajta hozzáállás, hogy a szegénység kialakulását az egyén nem megfelelő viselkedése okozza, nagyon sokáig kitartott. A 19. század utolsó negyedében is élt az a nézet, hogy a városi szegények érdemtelen része a saját lustasága, felelőtlensége és erkölcstelen magaviselete következtében jutott a jelenlegi körülményei közé, ezek az emberek tehát veszélyesek, és azzal, hogy segélyekre támaszkodnak, csak terheket rónak a becsületes, adófizető polgárokra.

A szegények érdemesre és érdemtelenre való szétválasztása a 19. században a szociálpolitika reformja után is fennmaradt. Az érdemes kategóriába egyrészt azokat sorolták, akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt szorultak segítségre, illetve azok, akik önhibájukon kívül (például férjük elhalálozása révén) kerültek szerencsétlen helyzetbe. Másrészt azok tartoztak ide, akik bármilyen kis összeg fejében hajlandóak voltak dolgozni. A szegénység kialakulásának, terjedésének és fennmaradásának tudományos leírásával a 20. század második felében kezdtek el foglalkozni a társadalomtudósok, ekkor született meg a szegénység kultúrájának fogalma is.

A szegénység kultúrájának fogalmát először Oscar Lewis, egyesült államokbeli antropológus használta 1959-ben.² Lewis abból indult ki, hogy egy adott társadalmi berendezkedésen belül hasonló vagy azonos gazdasági státuszban levő emberek hasonló módon reagálnak a körülményeikre, és ez hasonló viselkedési módok és normák kialakulásához vezet. Az osztályokra tagolódott, egyénközpontú és kapitalista társadalmakban a nagyon szegény emberek marginális pozícióba kerülnek, ezáltal a többségi társadalom által vallott értékek és célok számukra – gazdasági körülményeikből fakadóan – elérhetetlenek. Ennek felismerése a reménytelenség és a kétségbeesés érzését vonja magával. Helyzetükre adott válaszként területtől függetlenül – tehát nem lokálisan vagy nemzetállami szinten –, globálisan hasonló viselkedésmódok figyelhetőek meg. Ezek a jellegzetességek elsősorban a családstruktúrában, a személyes kapcsolatok jellegében, az idő kezelésében, a kialakult értékrendszerekben és a pénz elköltésének mintázataiban nyilvánulnak meg. Amikor egy ilyen viselkedésmódozat egy családban vagy közösségben kialakul, onnantól kezdve nagy valószínűséggel fenn is marad, hiszen a felnövő generációk már erre szocializálódnak. Lewis leírása szerint a szegénység kultúrájában élőkre jellemző, hogy nem tudnak részt venni a többségi társadalom által használt intézményrendszerek működtetésében, így nem is bíznak meg ezekben. Az alacsony bérek és a nagy arányú munkanélküliség miatt nem részei a gazdasági rendszernek, így jellemzően a fekete-, vagy szürkegazdaság résztvevőivé és termelőivé válnak. Hosszú távú befektetésekkel az élet semmilyen területén nem számolnak, ez megnyilvánul például a nagybevásárlások hiányában is. Jellemzőek a szegényes lakáskörülmények, ebből fakadóan a zsúfoltság, illetve a privát tér és a szűk családi körön túli szerveződések hiánya. Lewis szerint ez az egyik fő oka annak, hogy a mai, komplex társadalmakban ezek a közösségek marginális helyzetbe kerülnek. Az erős összetartás és egyfajta (közös) büszkeség szintén jellemző ezekre a közösségekre. Gyakori a gyerekkor hiánya a korai munkavállalás szükségessége miatt, a szexuális élet korai megkezdése, jellemzőek az egyezségen alapuló, tehát nem hivatalos, korai házasságok és a magukra maradt nők és gyerekek jelenléte. Gyakori a tekintélyelvű magatartás és a családi összetartás erős hangsúlyozása, miközben a korlátozott javakhoz való hozzáférésért folyó küzdelem megjelenik a családon belül is. Erős a tehetetlenség, a függőség és az alsóbbrendűség érzése.

Lewis hangsúlyozza, hogy a szegénység állapota nem mindig jár együtt a szegénység kultúrájával. A szegénység kultúrájában élőkre jellemző, hogy nagyon szűk keretek között mozog a világképük. Alapvetően a saját problémáikkal, az életkörülményeikkel és a szomszédaikkal vannak elfoglalva, a nagyobb rendszerek, az ideológiák és a történelem nem érdekli őket. Lewis szerint abban az esetben, ha a szegényeknek lehetőségük nyílik saját helyzetükből kitekinteni, vagy szert tenni tágabb perspektívára, a változás a szegénység kultúrájának megszűnéséhez vezet. Ha például osztálytudatuk alakul ki, vagy bármilyen olyan mozgalom részeivé válnak, mely egy nagyobb csoporttal való azonosulást tesz lehetővé, már nem lesznek részei a szegénység kultúrájának. Lewis kiemeli, hogy sokkal nehezebb a szegénység kultúráját megszüntetni, mint magát a szegénységet. Ezen kívül ennek is, mint minden jelenségnek, vannak pozitív és negatív aspektusai. A tapasztalat alapján a társadalomtudósok inkább a negatívakat szokták kiemelni.

Láthatjuk, hogy a fogalom első megjelenésekor a szegénység kultúrája alapvetően a gazdasági és szociális kirekesztés hatásának leírásaként volt jelen de magába foglalta már egy másik értelmezés lehetőségét is. Ez nem sokkal később előtérbe is került, amikor Daniel Patrick Moynihan 1965-ben megjelent, a fekete amerikai családokról szóló tanulmányában³ a családok problémáit és szegénységüket a kultúrájuk, nem pedig a mélyebb strukturális egyenlőtlenségek következményeként magyarázta. A tanulmányt övező felháborodás és kritikák nyomán a társadalomtudományi kutatások egy időre inkább elkerülték a kulturális tényezők bevonását a szegénység vizsgálatába. A közbeszédben és a politikában viszont fennmaradt a szegénység kultúrájának fogalma, főleg abban a formájában, amely a szegénység kultúráját jelölte meg a szegénység okának. Eszerint aki szegény, az azért szegény, mert olyan a kultúrája, úgy viselkedik, hogy épp azokat a körülményeket érdemli meg, amelyekben él. Ha – tévesen – abból indulunk ki, hogy mindenki egyenlő esélyekkel rendelkezik, abból az következik, hogy ha valaki nem annyira sikeres, akkor az azért van, mert nem él a rendelkezésére álló lehetőségekkel. Mégpedig azért nem, mert a körülményeiből, így a kultúrájából fakadóan nem azok a céljai, nem azok fontosak a számára, mint a többségnek. Ez vonatkozik a szegényekre is, akik a szegénység kultúrájában, tehát egy a többségétől eltérő kultúrában élnek.

A fogalom eközben jelen volt a tudományos életben is, de ott inkább az eredeti értelmezése szerint, amelyben a strukturális tényezők központi helyen álltak.

A szegénység kultúrájának tehát kétfajta értelmezése létezik. A két megközelítés közötti fő különbség, hogy az egyikben azt vizsgálják, milyen hatása van a szegénységnek a kultúrára – ez a Lewis-féle értelmezés –, a másikban pedig fordítva, a kultúra hatását vizsgálják a szegénységre. Ez utóbbi értelmezés is érvényes lehet, mivel a szegénység kultúrájának kialakulása valóban meggátolhatja a benne élőket különböző, a többségi társadalom helyzetére szabott lehetőségek kihasználásában. Azonban a szegénység kultúrájának eredeti jelentését felidézve nem szabad elfelejteni, hogy ez a kultúra maga a strukturális egyenlőtlenségek következményeképpen alakult ki. A szegénység kultúrájának a társadalmi egyenlőtlenségeket mellőző értelmezése könnyen adhat leegyszerűsítő magyarázatot a szegénységre, amely felmenti a helyzet kialakulásának felelőssége alól a társadalom szerencsésebb és a fennálló szabályok szerint jól teljesítő rétegeihez tartozókat. Mindez könnyen elfedi, hogy konkrét politikai döntések vagy történelmi események vezettek egy ilyen, a többségi társadalom normáitól eltérő kultúra kialakulásához. Ilyen jelenség például az újfajta rasszizmus is, amely nem nyíltan biológiai alapon diszkriminál embercsoportokat, hanem „tényekre” támaszkodva, kulturális jegyek alapján különböztet meg.⁴

Magyarországon Szelényi Iván és Ladányi János szociológusok munkája nyomán alakult ki egy kisebb vita a szegénység kultúrája fogalmának használata körül. Ők egy magyarországi, romák által lakott települést vizsgáltak.⁵

Kutatásuk keretét az underclass⁶ és a szegénység kultúrájának fogalmai adták, mindkettőt a társadalmi szerkezet következményeként értelmezték. Szerintük a kultúra nem oka a szegénységnek, hanem annak következménye, de nagyon fontos szerepe van a szegénység fennmaradásában és újratermelődésében. Hangsúlyozzák, hogy a szegénység kultúrája nem egyenlő a kultúra hiányával, hanem az adott életkörülményekre adott adekvát válaszok összessége. Kiemelik, hogy mivel a fogalom nem egységes, inkább a szegénység kultúráiról kellene beszélni, ezenkívül hangsúlyozzák, hogy nem etnikai sajátosságokról van szó.

Michael M. Stewart, brit antropológus alapvetően három ponton kritizálta Szelényi és Ladányi megközelítését.⁷ Stewart azon a véleményen van, hogy ha a szegénység kultúrájának szempontjából vizsgáljuk a szegényeket, akkor azt feltételezzük, hogy a szegényeket a kultúra hiánya jellemzi: életük szervezetlen és gazdasági helyzetük megjósolhatóan befolyásolja értékválasztásaikat. Szerinte ezt a megközelítést különösen káros a romákkal kapcsolatban alkalmazni, mert ezzel olyan kulturális tőkeformák meglétét vonják kétségbe, mint amilyen például a saját nyelv. Másodsorban kifogásolja, hogy a szegénység kultúrája fogalom alkalmazásával azt feltételezik, hogy a vizsgált közösségek alapvető jellemzője a szervezetlenség és a társadalmi rendszerek összeomlása. Véleménye szerint itt is van szervezettség, csak más, mint amit a többség megszokott – „ami valakinek rendetlenség, az valaki másnak rend”. Érvelése szerint ezek az emberek is részei a különböző nagyobb rendszereknek, hálózatoknak és vannak jól működő megoldási stratégiáik. Harmadik pontként azt hozza fel, hogy a szegénység kultúrája, mint magyarázó modell túlságosan leegyszerűsítő, ennél minden kialakult stratégia sokkal komplexebb. Alternatív megoldásként a társadalmi kizárás fogalom használatát javasolja, mert az véleménye szerint semlegesebb. Ez a kifejezés szerinte azért is előrevivőbb, mert világossá teszi, hogy nem megmerevedett állapotról, hanem egy élő folyamatról van szó.

Szelényi és Ladányi a válaszukban⁸ tisztázzák, hogy alapvetően egyetértenek Stewarttal: ezeket a fogalmakat könnyű rosszul felhasználni, de véleményük szerint ez a legtöbb társadalomtudományban használt fogalommal így van. Úgy gondolják, Stewart túldimenzionálja a problémát, mivel a szegények hibáztatása szegénységükért már ezen fogalmak létrejötte előtt is jelen volt. Így helyesebb, ha ahelyett, hogy elkerülnénk ezeket a fogalmakat, pontosan meghatározzuk, hogy mit értünk alattuk, milyen céllal használjuk őket. Szerintük Stewart az érvelésében átvált arra a korábban általa is bírált nézőpontra, hogy létezik egy bizonyos cigány szegénykultúra, mely önmagában, átfogó társadalompolitika nélkül is megoldja a jelenlegi súlyos problémákat. Ők ezzel szemben azon az állásponton vannak, hogy nem létezik cigány szegénykultúra, és ahogy a problémát nem a kultúra okozza, úgy a megoldása sem várható attól.

Az egyik fő probléma ezekkel a tudományos diskurzusokból kiragadott, vitatott fogalmakkal akkor jelenik meg, amikor a félremagyarázásukra konkrét politikai döntéseket alapoznak, illetve indokolnak meg velük.

New Yorkban az 1990-es években egy olyan folyamat indult el, amelynek során az állami közreműködést minél inkább igyekeztek kivonni a szociális szférából, és a fennálló problémákat inkább a büntetőpolitika eszközeivel próbálták „megoldani”, vagy inkább visszaszorítani, kordában tartani. Ez többek közt a rendőri készültség megemelését, a közterek szabályozásának növelését és szigorítását, a börtönök magasabb finanszírozását jelentette.⁹ Az ilyen döntések mögött ugyanaz a gondolatmenet húzódik meg, mint a szegénység kultúrájának egyik fentebb említett értelmezése mögött is: aki szegény, vagy rossz helyzetben van, az önmaga tehet erről. Az emberek szociális státuszát tehát nem a fennálló rendszer struktúrájából következőnek, hanem a saját viselkedésük következményének tekintik, a szegénység így büntethetővé válik. Ebben a folyamatban, vagyis a büntetésre való átállásban nagy szerepet játszottak New Yorkban az underclass és a szegénység kultúrájának fogalmai, mint a politikai programot legitimáló elméletek.

Úgy gondoljuk, érdemes tehát ezen fogalmak jelentésével, történetével, lehetőségeivel és veszélyeivel tisztában lenni, amikor a szegénységről vagy éppen a Dzsumbujról akarunk beszélni. Így talán elkerülhetjük, hogy a jelenségeket – akár akaratunkon kívül is – félremagyarázzuk, illetve ez a háttértudás segítséget nyújthat a szegénységről szóló beszámolók, vagy a témába vágó szabályozások kontextusba helyezéséhez és értelmezéséhez.

¹ Szabó Dávid (2014): Szociális lakásépítés Magyarországon – rendszerváltástól napjainkig, Kutatási beszámoló, BME Építőművészeti Doktori Iskola
² Oscar Lewis (1988): The Culture of Poverty, In Urban Life. Readings in the Anthropology of the City
³ Daniel Patrick Moynihan (1965): The Negro Family: The Case for National Action
⁴ Re-evaluating the “Culture of Poverty” (thesocietypages.org)
⁵ Ladányi János–Szelényi Iván (2004): A kirekesztettség változó formái
⁶ A fogalmat Gunnar Myrdal közgazdász hozta létre az 1960-as években. A társadalomnak azt a rétegét jellemezte vele, amelyik a második világháború után a társadalom főáramáról leszakadva kimaradt a társadalmi átalakulásból. Feischmidt Margit (2010): Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában, In.: Etnicitás, különbségtevő társadalom, szerk.: Feischmidt Margit
⁷ Depriváció, romák, és „underclass” (beszelo.c3.hu)
⁸ Van-e értelme az underclass kategória használatának? (beszelo.c3.hu)
⁹ Loic Wacquant (2001): A nyomor börtönei