A cenzúrától a szenzációig – a Dzsumbuj sajtóábrázolása

A Dzsumbujról szóló újságcikkek elemzésével az a célunk, hogy bemutassuk, miként számoltak be a különböző sajtóorgánumok a telep életéről, történéseiről, éppen aktuális helyzetéről. Mivel a média, és ezen belül az írott sajtó folyamatosan befolyásolja, alakítja a társadalom gondolkodását, úgy gondoljuk, a témában megjelent cikkek hatottak a Dzsumbujról kialakuló közgondolkodásra. A telep elszigeteltsége és zártsága miatt a kívülálló emberek jó részének semmilyen, vagy csak nagyon felületes személyes élményei lehetettek a Dzsumbujjal kapcsolatban, így a legtöbben csak az újságokból értesülhettek a „hírhedt szegénytelep” mindennapjairól.

A témában a szocializmus kezdeti időszakától (1950-es évek) egészen a telep felszámolásig találtunk cikkeket (2014). Habár az általunk megvizsgált hetvenötnél minden bizonnyal több cikk született a Dzsumbujról, úgy véljük, ezek alapján már hiteles megállapításokat tehetünk, és jól látható tendenciákról számolhatunk be.

Érdekes módon a cikkek többsége baloldalinak számító orgánumokban jelent meg, jobboldali médiumok nagyon ritkán, főként csak a bontás kapcsán írtak a Dzsumbujról. Ahogy később majd látni fogjuk, számos eltérés fedezhető fel a különböző korszakok sajtóbeli Dzsumbuj-ábrázolásai között, de mindenképpen közös az erősen stigmatizáló, előítéletes narratíva.

„A SIVÁR DZSUMBUJ AZ URAK GONOSZSÁGA VOLT”

Már az ötvenes évek elején a Dzsumbuj leromlott állapotáról, lakóinak társadalmi kirekesztettségéről, megbélyegzéséről számolt be a sajtó. Már ha egyáltalán foglalkoztak a témával, ugyanis a központilag irányított és cenzúrázott napilapok csupán elvétve írtak a „Horthy-korszak egyik legszörnyűbb építészeti emlékéről”, „a múlt rothadási termékéről”, az Illatos úti telepről.

A szegénység és a munkanélküliség tabutémának számított a szocialista rendszerben, ettől függetlenül az Illatos úti „leromlott bérkaszárnya” a sajtóban sokáig negatív példaként szerepelt, dzsumbujistának lenni pedig egyenlő volt a lumpenproletársággal. Egy 1955-ös cikkben például – amely egyébként a pesterzsébeti kultúrotthont mutatta be – megjegyzik, hogy „dzsumbujistának nevezik errefelé a munkakerülő, bőrükbe nem férő jampeceket”, akik verekedéssel zavarják meg a bálokat.

A Népszava további cikkeit elemezve világosan látszik, hogy a Dzsumbujjal, vagy ahogy gyakran nevezték, a „hat házzal” kapcsolatban visszatérő szófordulatokat, motívumokat használtak az újságírók. Rendszerint ellentétbe állították a harmincas évek nyomorát az 1949 utáni időkkel.

A Dzsumbuj pejoratív elnevezése a régmúltból ered, de a sajtó szerint a „felszabadulást” követően megszűnt az eredeti jelentése, ugyanis a szocialista rendszerben „az itt lakók tanulhattak, munkát kaptak, és a munkás társadalom fontos részét képezték”. Míg a Horthy-korszakban az úri világ kitaszította a társadalomból a szegénységet, „a sivár Dzsumbuj az urak gonoszsága volt”, addig a szocialista rendszerben a telep mellett óvoda, bölcsőde, közért, húsbolt és zöldséges nyílt, a lakók pedig televíziót, szekrényt vehettek.

Mint ahogy több cikk tudósít róla, a harmincas években a „betörés, a rendőri felügyelet és a titkos prostitúció ütött tanyát” az Illatos úton, de az ötvenes évektől kezdve „az itt élők túlnyomó többsége dolgos, tisztességes munkásember” lett.

Persze nem mulasztják el csaknem mindig megemlíteni, hogy még ebben a korszakban is akadnak lumpenproletárok, akik munka helyett a káros telepi kocsmában töltik az idejüket, de a szerzők bíznak benne, hogy a becsületes többség összefog a tanáccsal és a rendőrséggel annak érdekében, hogy átneveljék a munkakerülőket.

Bizonyos ambivalencia figyelhető meg a korszak Dzsumbuj-ábrázolásában. Egyrészt kiemelik, hogy a munkásállam fontos részét képezik az itt lakók, nem egyszer viszont ír arról a Népszava, hogy a tanács nem foglalkozik a ház rossz állapotával, a környékbeli gyárak egészségtelen füstjével vagy az „önkényes” lakásfoglalókkal.

Már ebben a korszakban is visszatérő motívum, hogy a Dzsumbujba látogató újságíró első élménye: „egy csapat gyerek nyakig sárosan rajcsúrozik a langy tócsában”, vagy egy másik helyen: „gyerekek játszanak a sötét, boltíves kapualj mélyén, szőke hajuk fehéren villan meg a félhomályban”.

A Dzsumbuj sajtóreprezentációjából kiemelhető az Élet és Irodalom 1970-es karácsonyi számában megjelent egész oldalas riport. Bajor Nagy Ernő az Illatos úti háború kapcsán – amely a dzsumbujista fiatalok és az Illatos úti kollégisták között folyt a helyi focipálya miatt – több szemszögből, objektíven és alaposan, mégis élvezetesen mutatja be a Dzsumbujt és környékét, az ott lakók társadalmi helyzetét és problémáit.

„A TAXI NEM ÁLL MEG A DZSUMBUJNÁL”

A rendszerváltás után a sajtó sokkal szabadabbá vált, és ez lehetővé tette, hogy a Dzsumbujt realisztikusan ábrázoló, a nyomort, bűnözést és szegénységet nyíltan bemutató cikkek jelenhessenek meg. Ugyanakkor ezek az írások gyakran átestek a ló túloldalára: az újságírók a témában vélhetően a szenzációfaktort látták meg, emiatt sokszor kifejezetten ijesztő vagy éppen sajnálkozó cikkek születtek. Az általunk feldolgozott sajtómegjelenéseket megvizsgálva azt láthatjuk, hogy a kilencvenes években jellemzően kívülálló, távolságtartó, stigmatizáló szemszögből írtak a Dzsumbujról.

A korszakban megjelent cikkekben ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel, fordulatokkal írják le telepet: „lepusztult, málladozó falak; koszos udvar; sivár játszótér; mocskos telek; üvöltő szomszédok”; „mindenhol szemét”, „hírhedt Illatos úti telep, rács rács hátán, komfort nélküli, csöpp lakás”; „életveszélyes hinták és mászókák keskeny sora, a homokozó üvegszilánkjai és szemétkupacai, a minimális higiénia hiánya” stb. A lakókat pedig így jellemzik: „mezítlábas, batyus polgártársaink, a telepet uralma alatt tartó banda tagjai”; „koszos gyerekek, szipuzó fiatalok, áramot lopó öregasszony”; „szegények, betegek, drogosok, kallódóak, elesettek, agresszívek”; „borvörös arcú asszony”; „őstelepesek, új betelepülők, új honfoglalók, önkényes lakásfoglalók” stb.

A rendszerváltás utáni sajtómegjelenések jó része a bűnözést és a drogfogyasztást helyezik előtérbe. Jó példa erre a 168 órában 1996-ban megjelent, A gumibot súlya című cikk, amelynek már a címe is a kriminalizált légkörre utal. A tudósításban a riporter a teleppel szemben épült új őrs rendőreihez csatlakozik, akik terepszemlére mennek a Dzsumbujba. Az akciót irányító Füle törzsőrmester szerint a Dzsumbuj „statisztikai aranybánya”, ahol „sok rablót, zsebest lehet nyakon csípni”. A cikk felületesen, egyoldalúan, alapvetően hatósági szemmel mutatja be a telepet. A riportban – ahogy általában a korszakban írt cikkekben – a telepen élők társadalmi hátterét bemutató szakértők nem szólalnak meg; az idézett lakók nevét nem tüntetik fel, csupán egy-egy jelző és kiragadott megjegyzéseik révén jelennek meg:

„– Mit szívsz? kérdem, mikor átsétálok az udvaron.
– Hígítót, kínálja felénk a staniclit révült mosollyal. (...)
– Ez Gyurika, a banda mindenese – mutat a szipusra egy félmeztelen férfi, másik kezében kompresszort lóbálva.”

A szipuzó, félelemkeltő fiatalok világa nem egy riport kedvelt témája: „szotyolázó, cigarettázó, ragasztózó fiatalemberek maroknyi csapata fogad bennünket kedves szavakkal (Mi a faszt kerestek? Mi a kurva anyátokat kerestek itt, gecik? stb.)”.

Visszatérő motívum továbbá a Dzsumbuj előtt megálló autók azonnali feltörése: „az egyik ismerősöm a múltkor megállt teherautóval a pirosban, közben meg hátul a helyiek elkezdték kipakolni a szállítmányt. (…) A házak még durvábbak; ha bemész az udvarra, rögtön kicsontoznak, a vesédet meg eladják Keletre.” „A lakók elmondása szerint a súlyos betegekhez érkező mentőautóból az érdeklődő szomszédok kilopták a mentős ruháját és egyéb felszereléseket, a hullaszállítónak az igazolványát fújták meg, a csecsemőnek oltást adó orvos autójából a szélvédőt betörve emelték ki a csomag cigarettát. (…). Taxi nem áll meg a Dzsumbujnál.”

Az újságcikkek gyakori témája, hogy a rendszerváltás előtt – amíg nem jelentek meg tömegesen a szegény, vidéki, többségében roma „bevándorlók” – mennyivel jobb volt az élet a telepen. Többször megszólalnak a cikkekben az „őslakók”, akik már a hetvenes években is a Dzsumbujban éltek. Míg a múltról nosztalgiával mesélnek, a jelenlegi állapotokról szinte mindig negatívan nyilatkoznak. Gyakoriak továbbá a lakókat idéző, nyíltan rasszista kijelentések, amelyeket általában kommentár nélkül, vagy az előítéleteket felerősítő magyarázattal tesznek közzé. „Néni a lakása ajtajában: Itt mindenki azt csinál, amit akar. (…) Senki nem törődik vele, hogy nem fizet lakbért, villanyt vagy gázt (…) Ha maga ide beköltözik, a kutya se fog törődni vele. (…) Tudja, hogy mennyi román van? Haaj! Ötvennégy éve itt lakom, de ilyen még soha nem volt itt, soha. Mikor betörtek, mindenemet elvitték.” „Szalai Ferencné, az egyik legrégebbi lakó szerint itt mindenki a rablástól retteg, van, aki évek óta nem hagyta el a lakását. A fiatalok viszont paranoiásoknak tartják az időseket: az új generáció már együtt nőtt fel a dzsumbujjal, pontosan ismeri a telepnek a legalitás határait súroló működését és az egyetlen ellenszert: az erőt. A kemény fiúk védik a kiterjedt rokonságot, büntetlenül senki sem ússza meg, ha beleköt valamelyik rokonba vagy barátba.”

Több cikkben olvashatunk a nélkülöző életmódról, emellett gyakori, hogy a megszólaló lakók egymástól is félnek, illetve szidják egymást: „Harminc körüli nő, három gyerekkel: Ilyen szépen élünk. Van egy nyomorék gyerekem, lakást meg elfelejtettek adni. (…) Jöjjenek ki tizennegyedikén vagy tizenharmadikán, itt mindenki hulla részeg. És nők is isznak, frankóba. A játszóteret látták, hogy néz ki? Életveszélyes. Egy pár ember van itt, aki tényleg normális, a többi az rettenetes. Nyolc óra után próbáljon bejönni a Dzsumbujba. Van nyakláncszakítás és minden. (…) Itt olyan borzalmas körülmények vannak, hogy az nem embernek való. Közért kétnaponta nincsen, mert azt feltörik.”

Habár a cikkek többségében nem jelennek meg a lakók társadalmi helyzetét árnyaltabban ismertető szakértői vélemények, néhányban azért megszólalnak a Dzsumbuj Help, az 1997-ben alakult szociális szolgálat munkatársai. „Újvári Róbert, a központ vezetője a Dzsumbujban körülbelül 140 üres lakásról tud. A lakásügyi hivatal negyven önkényes lakásfoglalót tart nyilván a kerületben. Az új beköltözők közül sokan azt mondják – teszi hozzá az iroda vezetője – hogy »itt még a kukából is meg lehet élni«. Valójában az önfenntartás legkülönbözőbb formáival lehet találkozni: akadnak, akik az aluljárókban árusítanak, de néhányan találnak alkalmi munkát is. A lakók elsősorban szociális problémákkal keresik meg az irodát. »Eredményeink között szerepel, hogy a kerületi önkormányzattal megállapodást kötöttünk, melynek értelmében azoknak, akik három éve mint önkényes beköltözők laknak a Dzsumbujban, a lakást méltányosságból, egy évre ideiglenes jelleggel kiutalja az önkormányzat, majd évente meg kell újítania a szerződést. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egyre nehezebb megkötni az újabb szerződéseket. Az önkormányzat olyan roma házmestereket alkalmaz a Dzsumbujban, akik jelzik, ha önkényes beköltözők érkeznek. Ilyenkor kilakoltatják a romákat. Annyit sikerült tennünk, hogy télen nincs kilakoltatás«.”

Összességében – néhány kivételtől eltekintve – általában negatívan és előítéletesen: a bűnözést, a nélkülözést és a drogfogyasztást előtérbe helyezve számolt be a sajtó a kilencvenes években és a kétezres évek elején a Dzsumbujról.

„BEFALAZOTT OTTHONOK” – BOTRÁNYOK, KILAKOLTATÁSOK

Már régóta téma volt a Dzsumbuj felszámolásának terve, de egészen 2005 szeptemberéig nem született konkrét intézkedés ezzel kapcsolatban. Ekkor egyezett meg Gegesy Ferenc, a IX. kerület polgármestere, Göncz Kinga, az esélyegyenlőségért felelős tárca minisztere és Ikvai-Szabó Imre, Budapest főpolgármester-helyettese, hogy megkezdik a Dzsumbuj szociális rehabilitációját. Azért döntöttek a lakott területtől távol eső, ipari területen fekvő házak kiürítése és bontása mellett, hogy ezzel elősegítsék az itt élő hátrányos helyzetű családok társadalmi integrációját, és csökkentsék a stigmatizációjukat.

A szándéknyilatkozat aláírásától kezdve a napilapok (javarészt a baloldali Népszabadság és Népszava), valamint az internetes sajtó (Origo, hvg.hu, Index) gyakran és igen részletesen beszámolt a felszámolás folyamatáról és az azt övező botrányokról.

A mintegy tíz évig tartó rehabilitációról szóló cikkeket elemezve éles váltását figyelhetünk meg a rendszerváltás utáni sajtó Dzsumbuj-ábrázolásával szemben. A lakók bűnözőkként való megbélyegzése helyett 2005-től kezdve egyre inkább áldozatokként jelennek meg, akiknek sorsáról – bármifajta beleszólásuk nélkül – az önkormányzat dönt. Jól jelzi mindezt, hogy ebben az időszakban nagyon ritkán szólaltatják meg az egykori Illatos úti lakókat. Ha mégis, akkor főként azért, hogy a cikk álláspontját támasszák alá: kifejezhessék elégedetlenségüket és félelmüket. Abban is feltűnő a különbség, hogy a korábbi cikkekkel ellentétben már erősebb stigmatizáció nélkül, sokkal informatívabb, tárgyilagosabb hangvételben írnak a telepről.

Alapvetően két főszereplője van a bontás körüli botrányoknak: Gegesy Ferenc és Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke, akik folyamatosan megszólalnak az ekkor írt cikkekben, de rajtuk kívül még számos mellékszereplője és mellékága van a történetnek.

A fő ellentét abból eredt, hogy míg a polgármester a telep minél gyorsabb és költséghatékonyabb felszámolását támogatta, addig a Roma Polgárjogi Alapítvány elnöke a lakók érdekeit védte, és gondosan megtervezett antiszegregációs, gettófelszámolási programot szeretett volna. Habár Horváth többször kijelentette, hogy senki nem fog az utcára kerülni, Gegesy ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy addig nincs esély kiüríteni a házakat, amíg nem lakoltatják ki az illegális lakásfoglalókat, akiknek az elhelyezése nem az önkormányzat feladata.

A sajtó előszeretettel írt a kilakoltatott családokról. A Népszabadság például 2005 december elején több napon keresztül tudósított a második gyerekével terhes, még szoptató, kiskorú anyának, Nikolettának a történetéről, akit az önkormányzat emberei elválasztottak a gyermekétől, és egy másik kerületben lévő intézményben helyezték el, miközben a gyerek apja a Dzsumbujban maradt. Az eset kapcsán megszólalt a sajtóban Ferge Zsuzsa is, aki Horváth Aladár társaságában látogatott ki a telepre.

Az országos érdeklődést egyébként jól mutatja, hogy Göncz Kinga, az esélyegyenlőségért felelős tárca minisztere is többször nyilatkozott a Dzsumbujjal kapcsolatban. Az önkormányzat szakmai és etikai normákat sértő magatartása miatt kijelentette, hogy a tárca nem nyújt további segítséget a Dzsumbuj bontásában.

A fő feszültség valójában abból eredt, hogy míg a Magdolna negyed rehabilitációja komoly állami támogatás mellett zajlott, addig az Illatos úti telep felszámolásának költsége az eredeti tervekkel ellentétben kizárólag a ferencvárosi önkormányzatra hárult. Az „önkényes” lakásfoglalók elleni hadviselés mellett a másik jelentős tényező a nem megfelelő anyagi háttér volt, amely miatt tíz évig húzódott el a telep felszámolása.

Több érzékletes tudósítás szól az önkormányzat által fizetett őrző-védő cég dzsumbujbeli tevékenységéről, mely évi 200 millió forintért berendezkedett az egyik első emeleti lakásba, és biztonsági emberei nappal négy-, éjszaka pedig kétóránként járőröztek, hogy megakadályozzák az illegális lakásfoglalók beköltözését a kiürített lakásokba. Ők segítettek a kilakoltatásban, az üres lakások ablakainak és ajtóinak befalazásában is. A Népszabadság által megkérdezett lakók érthetően rosszul viselték a fekete ruhás biztonságiak jelenlétét, esetenkénti erőszakos viselkedését. A lakók védelmében a Roma Polgárjogi Alapítvány tüntetést szervezett az önkormányzat elé, ami szintén jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a média a Dzsumbujjal foglalkozzon.

Összességében tehát a sajtó a Dzsumbuj történetének erről a botrányokkal teli tíz évéről számolt be talán a legrészletesebben, a Népszabadság különösképpen figyelemmel követte a szociális rehabilitáció folyamatát, az embertelen – sok esetben törvénytelen – kilakoltatásokat.

VÉGKÖVETKEZTETÉSEK

Összegezve az látszik, hogy a sajtó korszaktól, politikai állásponttól és az orgánum profiljától függetlenül csaknem mindig a szenzációfaktort látta a Dzsumbujban. Erős a gyanú, hogy a cél sokszor a város peremére szorult telep kiszolgáltatott helyzetének exkluzív ábrázolása volt – a változások elősegítése helyett –, ezzel is elősegítve a sztereotípiák kialakulását, a Dzsumbuj hírhedt összképének fenntartását.

Tapasztalatunk szerint alig született valóban értékelhető oknyomozó riport a témában, a legtöbb esetben – főként a rendszerváltást követően – bulvárstílusban, egyoldalúan, szakértőket egyáltalán nem, vagy csak alig megkérdezve mutatták be a Dzsumbujt. Az újságírók nem törekedtek a társadalmi probléma megértésére, nem akarták feltárni a telepet érintő döntések hátterét, motivációit, hanem vélhetően csak az történt: néha eszükbe jutott, hogy kilátogassanak a Dzsumbujba, majd rögzítsék ezt a „különleges” élményt. A felszámolás kapcsán komolyabb utánajárás nélkül írtak a botrányokról, a nyilatkozatháborúkról, egyik szerző sem vette a fáradságot, hogy a háttérben húzódó társadalmi, motivációs tényezőket felderítse. A sajtónak komoly szerepe van tehát abban, hogy a Dzsumbujt még ma is Budapest egykori leghírhedtebb lakástelepeként tartják számon.

CSEKE BALÁZS | IVANYOS JUDIT
(2016)

VIZSGÁLT SAJTÓORGÁNUMOK:
168 óra | 24.hu | Blikk | Élet és Irodalom | HVG | Index | Magyar Narancs | Magyar Nemzet | Metropol | Népszabadság | Népszava | Origo | Világgazdaság