Régen és Most

Kutatásunk során mindvégig igyekeztünk nagy hangsúlyt fektetni a Dzsumbuj társadalomtörténeti vonatkozásaira. Feltételezésünk szerint a Dzsumbuj társadalmi pozíciója történetileg meghatározott volt, azaz a lakónegyed politikai rezsimektől függetlenül sokszor ugyanazt a szerepet töltötte be a fővárosi lakásviszonyok hierarchiájában. A Dzsumbujra tehát olyan térként tekintünk, amely egyfelől a történelem eseményeit követve folyamatosan változik, szerepe és funkciója mégis meglehetősen nagy állandóságot mutat, dacára a különböző politikai rezsimek változásainak. A következő írás célja ezeknek a „mozgásoknak” és „mozdulatlanságoknak”, változásoknak és változatlanságoknak bemutatása a Dzsumbuj és a történetéhez szervesen kapcsolódó szükséglakástelepek szemszögéből.

A 20. század első felében folyamatos lakhatási válság jellemezte Budapestet. A gyorsan gyarapodó fővárosi lakosság nagy része a piaci befektetők által épített bérházakban lakott. A befektetőbarát szabályozás fokozta a lakhatási válságban leginkább érintett társadalmi csoportok kiszolgáltatottságát. Az első világháború évei alatt a fokozódó migráció és a mindennapi szociális feszültségek következtében a lakbérek emelkedését korlátozó intézkedéseket vezettek be, mely során lakbérplafont állapítottak meg. A lakbérplafon bevezetésével a kötött lakásépítés gyakorlata valósult meg a fővárosban, amelynek során drasztikusan visszaesett a bérlakásépítés mértéke. Az első világháborút követő években a lakhatási szegénység mértéke tovább súlyosbodott, ezt a városszéli nyomortelepek számának és kiterjedtségének növekedése is jelezte. A nyomortelepek lakói a bérházakból kilakoltatott lakbérhátralékosok köréből, a vidékről érkező folyamatos bevándorló tömegekből illetve a trianoni békeszerződés következtében elcsatolt országrészekből érkező csoportok alsó rétegei közül kerültek ki.1 A fenti folyamatokat erősítette az 1929–1932-es gazdasági válság következtében jelentkező tömeges munkanélküliség, amely főleg a vidéken munkanélkülivé váló, majd a fővárosban szerencsét próbáló agrárproletariátus tagjait érintette. Az állami tulajdonban lévő barakktelepeken élők lakhatása a korszakban mindvégig megoldatlan maradt. A több tízezer fősre duzzadt, vagonlakásokból, fabódékból álló komfort nélküli telepek a város peremkerületeiben helyezkedtek el. A főváros a két világháború között többször is megkísérelte enyhíteni a lakhatási válságból adódó feszültségeket és a próbálkozott a nyomortelepek felszámolásával. Az 1920-as évek második felében javarészt a biztosítók takarékbetét-forrásaiból, valamint a külföldi bankkölcsönökből indult szükséglakás-építés keretében azonban mindössze ötezer új lakás épült, ám ez nem tudta kielégíteni a barakktelepeken élő közel 50 ezer ember lakásszükségletét.2

forrás: Fortepan, Zita-telepi barakk, 1930-as évek

A főváros a gazdasági világválságot követően, Szendy Károly polgármestersége idején fogott bele a második budapesti szükséglakásépítési programba, melynek keretében felépült az Illatos út 5/A, 5/B és 5/C, későbbi nevén Dzsumbuj. Az új program távlati célként a várost körülvevő, immár 60 ezer fősre duzzadt nyomortelepek felszámolását jelölte meg. A program felismerte, hogy a magánszektor által kínált bérlakások nem képesek lakhatási alternatívát nyújtani a városszéli nyomortelepeken élő szegények számára.3 Így a főváros kezdettől fogva olyan alacsony komfortfokozatú, olcsón kivitelezhető, a városközponttól távol eső, elszigetelt telepek felépítésében gondolkodott, amelyek a szűkös állami források ellenére is képesek voltak nagyszámú várakozó befogadására.4 A szóban forgó szükséglakásokat a budapesti városi térszerkezet peremén – többnyire a Külső-Ferencváros (Illatos út 5/A, 5/B, 5/C) és Kőbánya területén (Hős utca 15/A és 15/B és a Bihari út 8/A, 8/B és 8/C) – húzták fel. Társadalomtörténeti és szociológiai hasonlóságaik folytán a három telep története gyakran összefonódott, így indokolt párhuzamosan tárgyalnunk ezeket.

A telepek helyszínválasztásának elsődleges szempontjai között az olcsó telekárak szerepeltek, amelyek garantálták a telepek periférikus elhelyezkedését. A szükséglakástelepek – így a Dzsumbujé is – másik fontos sajátossága, hogy nem kötődtek konkrét ipari üzemekhez, hanem önmagukban, a „senki földjén” épültek fel, ezzel is mutatva, hogy az ott lakók főként az alkalmi munkavállaló és munkanélküli tömegek tagjaiból, mintsem a szervezett ipari munkásság köreiből kerültek ki.5 Az újonnan épült kislakások iránt a rossz infrastruktúra ellenére is nagy kereslet mutatkozott. A visszaemlékezések szerint az 1937-es években hetekig, hónapokig hosszú sorok álltak a kerületi lakáshivatalok előtt annak reményében, hogy a nyomortelepen élők a Dzsumbuj valamelyik tömbjében kapjanak lakást.6 A szükséglakástelepekre kizárólag olyan nagycsaládok költözhettek, amelynek tagjai közül legalább egy munkaviszonnyal rendelkezett. A lakáspolitika tulajdonképpeni célja tehát az volt, hogy nyomortelepeken élők felső hányadát lakáshoz juttassák. A lakók többsége kisegítő munkát végzett, így a beköltözők nagy része nem a szakképzett munkásság közül, hanem a városi proletariátus első generációs, általában agrárproletár és vidéki múlttal rendelkező családok köreiből került ki. Számukra a szükséglakástelepeken való lakhatás a városi lét első állomását jelentette.

forrás: www.egykor.hu, Mária Valéria-telepi barakk, 1940-es évek

Az államszocializmus első évtizede nem hozott lényeges fordulatot a szükséglakástelepek lakóinak életében. Habár a lakások államosítása és a tanácsi bérlakásrendszer kialakulása gyökeres fordulatot jelentett a lakáselosztási mechanizmusban, ezek az intézkedések a krónikus lakáshiányon mit sem enyhítettek. Így a korszakban önálló, koncepciózus lakás- és várospolitikáról nem beszélhetünk. Mindezek ellenére a vidékről a fővárosba áramló migráció mértéke tovább nőtt a világháború előtti időkhöz képest. 1950-ben az ország népességének 17 százaléka, közel 1,6 millió ember élt Budapesten. Az ipari termelés 60 százaléka a fővárosban koncentrálódott. A mezőgazdaságban végbemenő kollektivizálás és az ipar nyújtotta lehetőségek következtében tömeges elvándorlás kezdődött a szegényebb vidéki térségekből a főváros és az újonnan létesült szocialista iparvárosok irányába. 1950 és 1954 között közel 200 ezer fő vándorolt be Budapestre, miközben évenként mindössze két-háromezer új lakást adtak át a fővárosban.7

A lakásépítés és az infrastruktúrafejlesztés látható módon nem tudott lépést tartani az óriási migrációval, így még a legkedvezőtlenebb lakhatási formákért is rendkívül nagy verseny alakult ki a városba költöző szegények között.8 Így például egy Dzsumbujban birtokolt lakás is – a rossz fizikai és szociális állapotuk ellenére – fontos erőforrásnak számított az ott élő emberek számára. Az 1958 és 1960 között a pártállami struktúrában lezajló változások azonban a lakáspolitikát, így a szóban forgó szükséglakástelepek életét is gyökeresen átalakították. 1959-ben az MSZMP budapesti pártbizottsága komplex lakásfejlesztési tervet dolgozott ki, melynek keretében 300 ezer új lakás felépítését irányozták elő.9

forrás: Fortepan, József Attila lakótelep, 1960-as évek

A hatvanas évektől fellendülő állami lakáselosztás mechanizmusa a szociológiai kutatások szerint sokkal inkább a középosztály tagjainak mintsem a munkásosztálynak kedveztek.10 A hetvenes évek építkezései során a főleg városközponttól távolabb eső, külvárosi lakótelepekre viszont már sokgyerekes, munkásosztálybeli családok költözhettek.11 Erre az időszakra tehető a Dzsumbuj és a többi szükséglakástelep „kiürülése”, azaz a népességszám drasztikus csökkenése is. Az egykori Dzsumbujban élők ezt az időszakot visszatérően „a Dzsumbuj aranykoraként” emlegetik annak ellenére, hogy ha a budapesti lakáspiaci hierarchiában valaki a Dzsumbujban maradt, akkor egyértelműen rosszabb társadalmi pozícióval bírt, mint az azt megelőző, lakáshiányos évtizedekben. A hetvenes évek második felében a globális válság hatására a lakásépítésre költhető keret jelentősen megcsappant. Az 1983-as lakástörvény egyenesen az állami kiadások csökkenését és a piaci mechanizmusok fokozottabb integrálását írja elő, melynek következtében a lakáspolitika szociális aspektusa fokozatosan háttérbe szorult.12 A hetvenes évek végétől jelentkező megszorító intézkedések így nem a Dzsumbuj és a többi egykori szükséglakástelep felszámolását, hanem annak felértékelődését hozták el. A Dzsumbuj tehát már jóval a rendszerváltás (1989) előtt újra a legkiszolgáltatottabb emberek budapesti menedékét jelentette, ahová egyre több, vidékről a fővárosba áramló, munkanélküli cigány család költözött be. A Dzsumbuj lakóinak visszaemlékezései ezekre az időkre teszik a telep végletes megosztottságát illetve az egykori közösség kohéziójának felbomlását. Az ott élők ugyanis az új lakókat, az általuk „bevándorlóknak” nevezett, vidékről beköltözött családokat okolták az életminőségük csökkenéséért. Fontos azonban megjegyezni, hogy a gazdasági recesszió elől a fővárosba menekülő vidékiek felbukkanása nem új jelenség a telepek (és a főváros) életében. Paradox módon azok az „őslakosok”, akik „bevándorlóknak” nevezték az új beköltözőket egykoron maguk is a fővárosba áramló családok voltak.

forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, Illatos út 5.

Amint láthatjuk, a rendszerváltás időszaka (1989) az államszocializmus utolsó évtizedében meginduló tendenciákat erősítette fel a Dzsumbuj és a többi egykori szükséglakástelep életében. A lakáspiac privatizációja, a szociális bérlakások hiánya, valamint a vidéki Magyarország és Budapest között létező egyenlőtlen munkalehetőségek újra perempozíciót írtak elő a szóban forgó telepek, így a Dzsumbuj számára is. Ezek a fővárosi munkaerőpiac legalján elhelyezkedő, bizonytalan egzisztenciájú tömegeknek biztosítottak lakhatási lehetőséget. Mindeközben az egykori szükséglakástelepek stigmatizáltsága fokozódott, a telepek a fővárosi kirekesztettség új szimbólumaivá váltak. Olyan területekké, amelyeket a budapestiek városi legendák illetve a média tudósításai révén bűnös és elkerülendő helyként tartottak, illetve tartanak ma is számon.

A kétezres évek második felében a három egykori szükséglakástelep története – strukturális meghatározottságuk ellenére – mégis eltérő irányt vett. Az Illatos úti szükséglakástelepet, azaz a Dzsumbujt a ferencvárosi önkormányzat felszámolásra ítélte: az 5/A épületet 2009-ben, az 5/B épületet 2013-ban, míg az 5/C épületet 2014-ben bontották le. Addig a civilek és a szociális munkások Dzsumbuj Help néven különféle szolgáltatásokkal segítettek a telepen élőkön.

A kőbányai önkormányzat a Bihari út a 8/A illetve 8/B tömböt az 1990-es évek elején bontatta el, míg a 8/C* tömbben szociális városrehabilitációs programot indított, amelynek keretében a lakások összevonásával kétszobás, összkomfortos lakásokat alakítottak ki a sikeresen pályázó lakók számára. A Hős utca 15/A és 15/B alatti szükséglakások bontása** évek óta napirenden van, érdemi előrelépés azonban a mai napig nem történt. Az állami intézmények által magára hagyott, meglehetősen rossz állapotban lévő lakótömbökben a Kontúr Közhasznú Egyesület szervez közösségfejlesztő programokat.

VIGVÁRI ANDRÁS
(2016)

*2017-ben a kőbányai önkormányzat bontásra ítélte a Bihari utca 8/C épületet.
**2017-ben a kőbányai önkormányzat bontásra ítélte a Hős utca 15/A és 15/B épületeket.

1 Gyáni Gábor (1992): Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja, Gondolat, Budapest
2 U.o.
3 U.o.
4 Gyáni Gábor (1992): Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja, Gondolat, Budapest Umbrai Laura (2008): A szociális kislakásépítés története Budapesten 1870-1948, Napvilág, Budapest
5 Gyáni Gábor (1992): Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja, Gondolat, Budapest
Gyáni Gábor (2006): Az alsó osztályok. In: Gyáni G.–Kövér Gy. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a II. világháborúig, Osiris, Budapest 321-351.
6 Ambrus Péter (1985): A Dzsumbuj, Magvető, Budapest
7 Csanádi Gábor–Csizmady–Adrienne–Kocsis János Balázs–Kőszeghy Lea–Tomay Kira (2010): Város tervező társadalom, Sík, Budapest
8 U.o.
9 U.o.
10 Szelényi Iván–Konrád György (1969): Az új lakótelepek szociológiai problémái, Akadémiai, Budapest
11 Csanádi Gábor–Csizmady–Adrienne–Kocsis János Balázs–Kőszeghy Lea–Tomay Kira (2010):
Város tervező társadalom,
Sík, Budapest
12 U.o.
13 Ladányi János (2004): Néhány szociológiai szempontú megfontolás a Budapest X. ker. Bihari úti és Hős utcai kislakásos telepek rehabilitációjával kapcsolatban
14 Wacquant, L. (2008): Ghetto, Banlieue, favela et caetera. Tools for rethinking urban marginality. In: Wacquant, L.: Urban outcasts. A comparative sociology of andvanced marginality. Polity Press 2008.
15 Kecskés Éva (2005): Dzsumbujisták, Szociális Szakmai Szövetség, Budapest
16 Jelinek Csaba (2009): “The Social Rehabilitation Model Program” in Budapest – The case of Bihari Street 8/C in Kőbánya seminar paper (Depertmant of Sociology and Antropology CEU)